egyre csak nő ez az érzelmi zűrzavar itt bennem, egyre csak, azt hiszem már nem vagyok én ura semminek sem, ami az én életemmel kapcsolatos.
néha meglep, hogy milyen jól bírom
akármilyen is, de örülök annak, hogy nem vagyok múltnélküli. és akármilyen is, de örülök annak is, hogy nem vagyok egyedül, mert van, akit felhívhatok, mert van aki, mellettem van, amikor kell, van aki beszél hozzám. és néha még a hónapok óta tartó érzelmi zűrzavaraimnak is örülni tudok, mert ha egyfelől nézem, azt jelenti, vannak olyanok, akiknek fontos vagyok. csak ez a fájdalom tűnne már el belőlem.
egyre többen terhesek és egy többen halnak meg körülöttem
ó, de szeretem én őt. fuckfuckfuck.
ezért utálom. mert szembesít a múltammal és nem hagy levegőhöz jutnom a jelenemben.
csak azt nem tudom, minek várok.
visszatérés. hideglelés, nyugtalan éjszaka, nyomasztó álmok. szabadság.
rajzolnom és álmodnom kellene, úgy mindig-mindig. mint egy olyan igazán szép álom, és hogy úgy jöjjenek ki belőlem az érzések, ne legyen szorítás, amikor mindig azt hiszem, hogy már nincsen, aztán meglátom, és újra itt a gombóc, ki akarom tépni a szívemből. persze lehetséges, hogy valóban nem lehet, hogy úgy egyszer megszerettem, az utána mindig bennem fog élni, főleg azért, mert ő úgy igazán olyan nekem, ő olyan mint én, túlontúl olyan, és úgy bennem fog maradni örökre. azt hiszem, így lehet az embernek rengeteg szerelme egyszerre.
nyugalom-káosz, bőgés-mosoly, levegő-levegő, nagyon kell. nem vagyok egyedül.
az én szívem most nagyon-nagyon megszakadt
Mi van akkor, ha nem múlik el a sírás és nem szűnik meg a szorítás és itt van a görcs és nem tudok koncentrálni, élni, lenni, levegőt venni, nem tudok semmit, teljesen döntésképtelen vagyok, olyan nagyon-nagyon szorít ez a valami bennem, ha egy percre egyedül maradok, és rögtön eszembe jut, ha ennyire rosszul vagyok már és a századik cigit szívom el és nem bírok nyelni és enni és nem bírok senkit felhívni, és bár D. azt mondta, hívhatom bármikor, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy én ezzel zsarolom, és hát istenem, nem direkt csinálom, úgy van minden, mindig, úgy jön, én meg nem bírok semmit, és még akkor se, ha amikor nem vagyok egyedül, akkor tudom, hogy mit kellene, de közben teljesen lenyom, amikor egyedül leszek, és fogalmam sem lesz, hogy mit akarok és hogyan lesz, és egyre csak érzem, egyre csak rosszabb, egyre csak megfojt, egyre kevesebb levegőt kapok, egyre minden csak egyrébb. És teljes a döntésképtelenség.
nagyon szeretném, ha már nem lennék többet ennyire döntésképtelen.
egy maroknyi lélegzetvétel talán, egy kis szabadság talán, emberek, érzések, illatok, talán most már végre, és egy kis nyugalom, most egy kis nyugalom. most egy darabig nem akarok semmivel sem foglalkozni, csak ezzel a furcsa sodrással, hogy úgy vigyen a jó felé, és el tudjam felejteni egy kis időre az elmúlt három hónapot.
ma is rájöttem, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeretnék már gyereket.
